Ricsi úgy böngészte az elmúlt napokban az internetet, mint egy szakdolgozatot író diák. Igyekezett minden látnivalót megtalálni, nehogy lemaradjunk valamiről. Így akadt Sopron egyik érdekességére, a Taródi várra, mely nem a középkorban, hanem az 1950-es évek elején épült.
A Wikipédiában ez áll róla:
A huszadik életévéhez közeledő Taródi István 1945-ben, szülei telkén kezdte építeni első várát. Ez egy nyolc méter magas favár volt, amit használt faanyagokból állított össze. Az építkezést 1946-ban fejezte be, amikor megnősült. Elhatározta, hogy ha sikerül a Lövérekben telket vennie, akkor lebontja a favárat, és immár a saját telkén állítja fel újra.
1951 május elsején vásárolta meg azt az ingatlant, amin most a vára áll, és hamarosan átköltöztette rá a favárat. Az építményt felkockázott hulladék deszkákból készített zsindellyel fedte be.
Az 1950-es évek végétől, majd főleg a hatvanas években több nagy, országjáró kerékpártúrára indult, részben gyermekeivel (a leghosszabb túrája 1500 kilométeres volt). Fő céljuk a várak megtekintése, a középkori várépítészet tanulmányozása volt. Taródi István 1959 őszén úgy döntött, hogy a favárat kővárral váltja fel, és még a télen kiásta a lakórész alapjait. Ettől fogva évekig reggel ötkor már ott volt a várnál, hogy előkészítse az aznapi munkát, majd a hivatalos munkaidő után folytatta az építkezést úgy, hogy csak este 9-10 körül ért haza. Apránként elbontotta és kőépítménnyel váltotta fel a favárat. 1962-ben nézte meg a somoskői várat, és ekkor döntötte el, hogy ő is olyan várat akar, aminek kerek tornyai vannak. A lakórész felépítése után élete valamivel egyszerűbb lett, mert kiköltözött a várba. Az építkezést azonban később sem hagyta abba, és a 2010-ben bekövetkezett haláláig folytatta; a várba különböző becslések szerint mintegy 150–200 vasúti kocsira való követ épített be — döntően egyedül, időnként fiaival, legfeljebb egy-egy alkalmi segítővel. 1986-ban, nyugdíjazása előtt, komolyan gondolkodott azon, hogy befejezi az építkezést, de aztán nem bírta abbahagyni.
Az 1-es busszal kellett menni, amin a sofőrtől tudtunk csak jegyet venni, lévén szombat. Már a buszmegállóban gondoltam, hogy jó fej lesz a sofőr, és zsebre rakja a pénz egy részét, de nem ad jegyet, és így is lett. Már elhagytuk a Lővéreket, amikor észrevettem, hogy a busz visszafelé tart a városba, ezért leszálltunk. A GPS szerint még úgy negyedóra séta várt ránk, utunk egy szép meredek kaptatóban végződött. Egy várszerű templomra hittem azt, hogy a vár, de azért szerencsésen megtaláltuk a műemléket.
Vegyes érzelmekkel szemléltem belülről a várat. Sok régi bútort zsúfoltak be, mindenhol por és rendetlenség, káosz. Furcsán hatott, hogy az ablakokat beüvegezték. Igazából nagyon szép lenne, ha volna pénz karban tartani és felújítani. Minden tiszteletet megérdemel Taródi István, aki a nehézségek ellenére kitartott a vár felépítése mellett, melyet sajnos befejezetlenül hagyott az utókorra: két bástyának csak az alapját látni.
A várudvarban rengeteg különleges növény kapott helyet, állítólag mamutfenyő is, de sajnos azt nem sikerült lencsevégre kapni. Noha nagyon kínálgatták, mégsem vettünk életrajzot végül, gondolva a szűkös keretekre.
Hazafelé nyakunkba vettük a várost, és gyalog indultunk neki. Elhaladtunk az Erzsébet park mellett is, egy szép nagy fenyő megszemléléséhez meg is álltunk. Útközben megnéztük kívülről a református templomot is. Éhesen és elcsigázva tértünk be a Fórum pizzériába, hogy elköltsük szokásos vacsoránkat.
